ENCOD HÍRLEVÉL 47

Az újév beköszöntével előre és hátra is tekintünk. Vajon sikerült maradandó változásokat elérni 2008-ban a megbeszélések, konferenciák, tanácskozások és többi tevékenységünk alkalmával? Természetesen nem tudhatjuk biztosan.

A nemzetközi drogpolitika fórumainak (azaz közhivatalnokok, politikusok, önkéntesek, szakértők, és a drogpolitikában érdekelt állampolgárok) figyelmét sikerült a legfontosabb kérdésekre irányítani: az Ártalomcsökkentésre, az Emberi jogokra, és végül, de nem utolsósorban a Tiltás Megsemmisítését követő Szabályozásokra.

A nemzetközi helyzet gazdaságilag és tág politikai értelemben véve is hosszú évek óta a legkevésbé stabil. Ez a folyamat lelassít, vagy esetleg épp segít célunk megvalósításában? A jelenlegi gazdasági krízis emlékeztet minket az 1930-as évekre, amikor semmissé nyilvánították az amerikai szesztilalmat. Természetesen ez részben a gazdaság igényei miatt valósulhatott meg. De vajon újra előkerülhet-e a forgatókönyv globális szinten az ENSZ drogpolitikai színházában? Vagy a drogok elleni világháború az átható korrupt erők miatt már érinthetetlenné, a populáris, de hamis morális tisztességi igények miatt pedig szenté és sértetlenné vált?

Kérdéseinkre a választ nagy valószínűséggel megkapjuk 2009 márciusában, amikor az 1998-as ENSZ kábítószerügyi közgyűlés (UNGASS) eredményei alapján, a „Visszatekintés Éve” keretein belül levonják a szükséges következtetéseket. Az ENSZ Kábítószer- és Bűnüldözési Irodájának (UNODC) saját elemzői részben igazat mondtak: az 1998-as ENSZ kábítószerügyi közgyűlés céljai nem valósultak meg.

Mindemellett Costa elemzésének diadalmaskodó konklúziója, miszerint a nemzetközi drogszabályozással a globális drogprobléma „megoldódott”, legalább olyan felszínesnek bizonyult, mint amilyen hamisnak.

Hamis, mert az állítólagos „megoldás” csak néhány magasan fejlett országra terjed ki, miközben másutt a drogtilalommal kapcsolatos problémák egyre fokozódnak. Felszínes, mert nem létezik valós ok a fogyasztási mértékek stabilizálására, még ha az bármilyen szabályozás eredményeképp valósult is meg az adott országban. Egy új tudatmódosító, eufóriát okozó szer bevezetését követően a fogyasztás akár több éven át nő, majd egész egyszerűen mérséklődik, mert kielégítették az igényt. Elérni egy fennsíkot nem a drogpolitika sikere, hanem természetes jelenség.

A drogpolitikai viták érvelésében és okfejtésében az utóbbi évek változásainak egyike a következő: a drogfogyasztás mértékét illetően mítosszá vált az elnyomás hatása.

Ugyanez vonatkozik egy másik fontos kérdésre: tudomásul vették, hogy a drogfogyasztással kapcsolatos egészségügyi kockázatok nem tiltást, hanem szabályozást igényelnek. A tiltás egyik fő létjogosultságának a visszafordítása lassan, de biztosan terjed. E két változás együttesen elegendő ahhoz, hogy az érdekelt állampolgárok felismerjék a drogtilalom ártalmát és értelmetlenségét. A probléma, hogy kevés politikus kész a drogtilalom mitológiai mivoltát felismerni és elfogadni. Noha a legtöbb politikus tisztában van azzal, hogy az elnyomás komoly mellékhatásokkal jár, és talán készek megérteni, hogy a tilalom nem vezet a drogpiac szabályozásához, ám még mindig túl sokan vannak, akik ezen eljárásokat lényeges eszköznek tekintik a saját politikai karrierjük megvalósításához. A nagy kérdés tehát, hogy mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy felfogják a kellemetlen igazságot, miszerint a drogtilalomnak semmilyen érvvel szemben sincs létjogosultsága?

Bizonyítékul szolgál az ENSZ Kábítószer- és Bűnüldözési Iroda (UNODC) igazgatójának kudarca: Costa képtelen volt magyarázatot adni az alacsonytól a közepes mértékig terjedő hollandiai kannabiszfogyasztásra. Mi több, a Kannabisz Bíróság legutóbbi, Hágai ülésén a kereszténydemokrata politikusok állításait csupán érzelmek, benyomások, morális meggyőződések táplálták, ám valódi érvelési értéket aligha húzódott mögöttük.

Az ENSZ-ben, csakúgy, mint az Európai Unióban folytatódik a fokozódó küzdelem. Figyelembe véve az egyes európai országok tapasztalatait, megfelelő támogatást és fejlődést találunk, hogy erőnket és meggyőződésünket fenntarthassuk a küzdelem folytatásához, de komoly csalódásokra is fel kell készülnünk. A politikai erők egyensúlya világszerte állandóan változik, a nyugati dominanciától kezdve egészen az államok közötti együttműködési formákon át, amelyekben a regionális erők fontosabb szerepet játszanak.

Az USA szabályozásában remélt változás differenciáltabb véleményekhez vezethet. Kína például lassan nyitott lesz az ártalomcsökkentést illetően, de ez nem vonatkozik a drogfogyasztók jogait védő szabályok fejlődésére. Az Európai Unión belül folytatódik a harc a centralizáció és decentralizáció támogatói között.

Még ha a Lisszaboni egyezmény valószínű elfogadása véget is vetne az egyes országok törvényhozó függetlenségének, az erőmegosztás a helyi, regionális és a nemzeti kormányok között továbbra is (területi) konfliktust képezne. Ez nyilvánvalóan látható a pragmatikus megoldásokat (Kannabisz Szociál Klub – Cannabis Social Clubs) előnyben részesítő Baszk és Katalán régiókban, és a Holland nemzeti kormány esetében, amelyik nyíltan ellenszegülve tervezi a coffeshopok további szigorítását nagyrészt azon városi önkormányzatok támogatását élvezve, amelyeknek fél-illegális státusza miatt tényleges problémát jelent a kannabisz.

Az előttünk álló évben az ENCOD továbbra is törekszik a szabályozások és a helyi realitások közötti következetlenségek feltárására, továbbá szeretné megértetni e realitásokat, és erősíteni olyan emberek megmozdulását, akik az igazságos és hatékony drogpolitika támogatásának szentelik magukat.

Írta: Frederick Polak (Peter Webster közreműködésével)